Felém jött és mosolyogva azt mondta: "Szia. Mit csinálsz?" - egy fűszálat majszolt. "Vigyázok én majd rád "
Egyáltalán nem számítottam erre. Mosolyogtam egy keveset, köszönetképpen, nem mertem megszólalni. Hirtelen hideg folyadékot éreztem végigfutni a fejemen, égtem. A hajamhoz kaptam, sikítottam. A ruháim füstfelhőt ontottak magukból. Azok is égtek? Megéreztem a petróleum szagát és rohanni kezdtem, a ruhám szegélye akadályozott a futásban. Futott utánam? Tán arra várt hogy a földre essek hogy végignézhesse amint teljesen tűzre kapok? Meg fogok halni, azt gondoltam. Ez jó. Talán már meghaltam. Vége van, végre.
Souad a nevem és a történetem 25évvel ezelőtt kezdődött a Nyugat-Bank-i szülőfalumban, egy piciny helységben, ami akkoron az izraeliek fennhatósága alá tartozott. Ha megnevezném a falumat, veszélybe sodornám magam, annak ellenére hogy most több ezer kilométerre lakom. A falumban hivatalosan halottként tartanak nyilván, ha visszamennék, a családom becsülete érdekében egy másodpercen belül próbálnának megölni. Ez a törvény abban az országban. Amiatt van mert
nő vagyok.
Egy nőnek gyorsan kell járnia, lehajtott fejjel, mintha számolná saját lépteit. Soha nem térhet ki az útjából vagy nem nézhet fel, mert ha egy férfi megtalálja a tekintetét, az egész falu "charmuta"-nak vagyis prostituáltnak titulálja. Egy lánynak előbb férjezett asszonynak kell lennie, mielőtt felemelheti tekintetét és egyenesen maga elé tekinthet, mielőtt bemehet egy üzletbe vagy kiszedi a szemöldökét, vagy mielőtt ékszert viselhet. Édesanyám 14 évesen ment férjhez. Ha egy lány ezen korig nem megy férjhez, a falu gúnyt űz belőle. De a lány kell várjon a sorára a családon belül, mielőtt férjhez menne. A legidősebb lány előbb, aztán sorra a többiek.
A mi családunkban négy eladó lány volt. Volt még két fél-lánytestvérem, apukám második felesége után, de ők még gyermekek voltak. Az egyetlen fiúgyermek családunkban Assad volt, aki magasztalva született meg ennyi lánygyermek közé.
25 évvel ezelőtt az egyetlen nyelv amit beszéltem az az arab volt, és soha nem jártam messzebb pár kilométernél mint falunkban az utolsó ház. Azt tudtam hogy vannak távoli városok, de soha nem láttam őket. Nem tudtam hogy a Föld kerek vagy lapos. Amit viszont tudtam, az az volt hogy nekünk utálni kellett a zsidókat akik megfosztottak földjeinktől, apám disznóknak nevezte őket. Tiltott volt közel mennünk hozzájuk, attól tartva hogy mi is disznókká válunk.
Fiútestvérem járt iskolába, de a lányok nem. Ahonnan én jövök, lánynak születni egy átkot jelent: feleségként egy nőnek kötelessége először is fiút szülni, legalább egyet és ha csak lánygyermekeknek ad életet, kikacagják. Maximum két vagy három lány elegendő hogy segítsenek a háztartásban, hogy megműveljék a földet és hogy gondozzák az állatokat.
Kőházunk nagy volt és óriási szürke fémkapus fallal volt körülvéve. Amint beléptünk rajta, ránk záródott és megakadályozott abban hogy kilépjünk. Bemenni be lehetett rajta de ismét kijutni lehetetlen volt. Szüleim ki és be jártak rajta, de mi, lányok, nem. Fiútestvérem kedve szerint jött-ment, akár még moziba is elmehetett.
Verés nélkül egy nap szokatlannak tűnt. Apám ordított "Miért magukra hagyva tértek vissza a juhok?" aztán a hajamtól fogva beráncigált a konyhába és megütött. Egy alkalommal engem és testvéremet, Kainat összekötözött, kezeink a hátunk mögé fogva, lábaink egymáshoz kötve, sállal bekötve a szánk, hogy ne tudjunk sikítozni. Így álltunk egész éjjel, az istállókapuhoz kötözve.
Ilyen volt falunkban az élet. A szomszéd lányok és asszonyok is rendszerességgel kaptak verést. Hallani lehetett ahogy sírtak. A lánytestvérem szégyent hozott családunkra, mikor panaszkodni jött hogy a férje megverte.
Édesanyám 14 gyermeket szűlt de csupán 5 maradt életben. Egyik nap megtudtam hogy miért. Nem lehettem idősebb mint tíz éves, a nővéremmel voltam, Noura-val. A mezőről tértünk vissza, Salima nagynénink is ott volt, anyánk a földön feküdt egy báránybőrön és szült. Mindketen sírtak, aztán anyánk vette a báránybőrt és megfojtotta a gyermeket mert lángyermek volt. További két alkalommal is láttam anyámat amint ilyet tesz, a harmadiknál nem voltam jelen, de tudtam róla. Aztán hallottam Nourat amint azt mondja: "Ha nekem is lányaim születnek,ugyanezt teszem majd."
Anyámnak így sikerült megszabadulnia hét lánytól, akiket Hanan, az utolsó túlélő, után szült. Azután minden alkalommal elbújva sírtam ha apám tyúkot vagy bárányt ölt.
Amíg a szüleimmel éltem, mindvégig attól rettegtem hogy hirtelen maghalok. Féltem felmenni egy létrára ha apám volt alatta. Féltem a bárdtól, mellyel fát hántanak és féltem a kúttól, amikor vízért mentem. Ez volt számomra és anyám számára is a legnagyobb félelemforrás. Megéreztem valamit. Néha, éppen a mezőről hazajövet Kainat nővéremmel beszéltük el, hogy mi történhet: "Tegyük fel hogy mire hazaérünk, mindenki halott...és ha apánk megölte anyánkat ? Egy ütés egy kővel és mindennek vége lenne!"
Anyánk halálának gondolata jobban foglalkoztatott mint egy lánytestvér halála, mert testvérek mindig voltak. Anyánk is ugyanolyan gyakran kapott verést mint mi. Néha megpróbált beavatkozni mikor apánk minket vert, de akkor feléje fordult, megütötte és a haját tépte.
Assad öcsémmel 25 éve nem találkoztam, de egyetlen kérdést szeretnék feltenni neki: "Hol van Hanan testvérünk, aki eltűnt ? "Hanan gyönyörű lány volt, nagyon sötét és sokkal szebb mint én, vastag haja volt és nehéz szemöldöke, mly szemei fölött összefonódott. Nem volt annyira sovány mint én. Álmodozó volt és sosem figyelt arra amit épp mondtak neki.
Lassan dolgozott és mozgott mikor segíteni jött az olajbogyószedésben. Ez szokatlan volt családunkban, hisz mindenki gyorsan járt és mozgott, szaladtunk az állatokat ellátni.
Egyik napon a házban voltam, amikor kiabálásokat hallottam. Kissebbik lánytestvérem és én kiszaladtunk megnézni hogy mi történt. Hanan a földön ült, karjai és lábai hadonásztak és Assad föléhajolva fojtogatta őt egy telefondróttal. A falhoz préseltük magunkat hogy ne lásson meg, de valószínüleg meghallotta amint arrafele mentünk és kiáltani kezdett: " Rouhi! Rouhi ! Menj el! Menj el ! "
Mikor szüleink hazaértek, anyám beszélt Assaddal. Láttam amint sr de tudtam hogy csak megjátssza magát. Lassan kezdtem megárteni, mi történik a lányokkal a falunkban. Egy családi megbeszélésen minden eldől és azon a végzetes napon a szülők nincsnek otthon. Csakis a tettre kiválasztott személy lehet az áldozat közelében.
Nem tudom, Hanan miért volt halálra ítélve. Egyedül kiment? Látták amint egy fárfivel bszélget? Egy szomszéd jelentette fel talán? Nem nehéz senki számára könnyelműnek találni egy lányt és megállapítani hogy szégyent hoz nemcsak a csaladjára de az egész falura és emiatt halálra ítélni hogy tisztára mossa mindenki becsületét.
Amint felnőttem, minden reményem egy házassági ajánlat lett. Akkorra 18 éves lettem és útáltam a falubeli mennyegzőket, mert az összes lány rajtam nevetett. Senki nem kérte meg nővérem, Kainat, kezét, ő elhatározta hogy vénlány marad. Ezt szörnyűnek találtam ugyanis én csakis az ő házassága után akarhattam férjet magamnak.
Kiderült, hogy Faiez, egy szomszédfiú, utánam érdeklődött. "Még nem beszélhetünk házasságról "mondta nekem anyám "meg kell várnunk hogy előbb a nővéred menjen férjhez. "
Faiez a velünk szemben levő házban lakott. Néha megpillantottam a teraszról, mikor épp a ruhákat teregettem ki. Biztosan jó állása volt a városban, mert nem úgy öltözött mint egy munkás. Mindig öltönyt viselt, aktatáskát hordott magával és volt egy autója.
Elképzeltem, hogy házasok vagyunk, hogy ő napnyugtakor tér haza a munkából, én térden állva lehúzom a cipőit és megmosom a lábát, ahogyan anyám mostam az apám lábait. Férjezett asszony lennék! Talán sminkelhetném magam, beülhetnék a férjem autójába és elmehetnék vele a városba vásárolni.
Mit tehettem? Tudatni akartam vele, hogy várok rá. Eldöntöttem hogy megteszek bármit hogy beszélhessek vele, még akkor is ha ezzel az életemet tettem kockára, mert megverhettek vagy akár halálra is kövezhettek emiatt. Egyik reggel meghallottam a lépéseit a házuk előtti kavicsos járdán. A teraszról meglebbentettem a gyapjúkendőmet, mire ő felnézett. Megpillantott engem és tudtam hogy megértett, holott nem adott semmi jelet és egyetlen szó sem hangzott el közöttünk.
Rendszeresen titkos találkákra jártunk. Egyik nap a kezét a harisnyámra tette és én ellöktem. Mérgesen rámnézett : "Miért nem akarod? Gyere na !" Annyira féltem hogy elmegy és más lányt keres magának. Ezért hagytam hogy azt tegyen amit akar- anélkül hogy tudtam volna, mi is történik tulajdonképpen. Nem volt erőszakos, de a fájdalom meglepetésszerűen ért. Azt mondta hogy szerelmes belém.
Egyik reggel fura érzés tört rám az istállóban. A trágya illata kábulttá tett. Később, amint a juhhúst készítettem, ismét rámtört a rosszúllét. Próbáltam megtalálni az okot, amitől rosszul lehettem. Nyilván nem beszélhettem senkivel. Ha terhes vagyok, apám a gyapjútakaróba fojtott volna.
Amikor elmondtam Faieznek, az arca elfehéredett. Megígérte hogy beszél apámmal. Azt mondta hogy várjak amíg ő jelt ad nekem. Teltek a napok és ő nem adott semmiféle jelt. Minden este reménykedve bujkáltam a szakadéknál, abban bízva hogy egyszer cask hátha előbukkan a semmiből.
Három vagy négy hónappal később nőni kezdett a gyomrom. Apám hozzám lépett a mosás napján és azt mondta "Te terhes vagy." " Nem, apám " ismételgettem. Később anyámmal beszéltem és biztosítottam hogy megvolt a menstruacióm.
Egyik napon családi megbeszélést tartottak, amin én természetesen nem vehettem részt: a szüleim, Noura és Hussein, a sógorom voltak jelen. A fal mögé rejtőzve hallgattam őket, kővé dermedve.
Anyém Husseinhez szólt: "Nem kérhetjük meg a fiunkat hogy megtegye. Nem lesz képs megtenni, túlságosan fiatal. "
"Én elintézem őt. "
Erre az apám: "Ha megteszed, biztos kelle lenned benne hogy jól végzed a munkád. Mire gondoltál?"
"Ne izgasd magad emiatt. Megtalálom én a módját. "
Hallottam amint a nővérem sírt és azt mondta hogy haza akar menni mert nem képes ezt végig hallgatnia. Hussein azt mondta neki, hogy várjon, amíg egyezteti a részleteket a szüleimmel: Ti menjetek el. Mire visszatértek, minden el lesz intézve. "
Nem fogtam fel a hallottakat. Azon gondolkoztam, hogy talán egy álom lehet, egy rossz álom. Valóban meg akartak ölni engem? És ha tényleg ez volt a szándékuk, mikor akarták végrehajtani? És hogyan? Úgy, hogy levágják a fejemet? Vajon megtartják a babát, ha fiúgyermek? Vajon anyám megölné, ha lány lenne?
Másnap anyám azt mondta, hogy apámmal a városba mennek. Tudtam, ez mit jelentett. Körbe néztem, tágas volt az udvar, egy része csempével burkolt, a többi része homokkal borított. Fallal volt körülvéve, mely tetején fémtüske futott végig. A sarokban ágaskodott a nagy, sima fém kapu, melyen sehol nem volt se egy zár, se egy kilincs, hisz csak kívülről nyílt. Ha jön, tudtam, hogy csakis ott jöhet be.
Hirtelen hallottam amint nyikorogni kezd. A sógorom volt az, felém tartott. Mosolygott.
Huszonöt évvel később úgy látom ezt a képet, mintha megállt volna az idő. Egy kövön ültem, mezítláb, és egy zöld ruha volt rajtam. Lehajtottam a fejem, nem bírtam ránézni, homlokom a térdeimen volt. Aztán hirtelen égtem és sikítoztam. Emlékszem arra, hogy láttam két nőt, tehát valószínűleg átmásztam a kertfalon. Csapkodni kezdtek, a sálaikkal, gondolom. A falu kútjához vonszoltak, éreztem a hideg vizet végigcsorogni magamon és fájdalmamban felordítottam, szörnyen égetett. Hallottam amint a nők fölöttem sóhajtoztak: "Szegényke...Szegényke ". Egy autóban feküdtem. Éreztem az út egyenetlenségeit. Hallottam magamat nyöszörögni.
Később egy kórházi ágyon találtam magamat, egy labdába bugyulálva a takaró alatt. Egy nővér jött, hogy lecsupaszítson. Erősen tépni kezdte rólam a ruhát és én fájdalomba borultam. Aludtam, és a fejem még mindig abban a helyzetben a mellkasomra szorult, mint amikor égtem. Mindkét lebénult karom ki volt kötözve, távol a testemtől. A kezeimet képtelen voltam használni. Le akartam tépni a bőrömet, hogy véget vessek ennek a hihetetlen fajdalomnak.
Mikor ismét magamhoz tértem az álomból, egy pár meztelen lábat pillantottam meg, egy hosszú fekete ruhát, egy vékonyka alakot, mintha én lettem volna. Nem a kórházi nővér volt, hanem anyám. Két hajfonata olíva olajjal volt lesimítva, fekete kendőt viselt, megismertem a fura homlokát, az orra fölött a szemöldökei közé ékelt dudor és profilja akár egy ragadozó madáré. Megriasztott. Egy széken ült, fekete táskáját fogta és zokogott, feje előre-hátra mozgott. Szégyenkezve sírt, maga miatt és egész családja miatt. Szemében megpillantottam az útálatot.
Soha nem fogom elfeledni a nagy, vízszerű, átlátszó folyadékkal színültig töltött poharat. "Ezt idd meg. Én adom neked. "
Annyira szomjas voltam, megpróbáltam felemelni az államat, de nem tudtam. Hirtelen bejött egy fiatal orvos, egyike azon csoport doktornak, akik kedvesen engem ápoltak. Anyám felszökött. Az orvos kiragadta a kezéből a poharat és a földöz vágta. Azt kiáltotta hogy " Nem!" Anyámat karon fogta és kituszkolta a szobából. "Szerencsés vagy, hogy időben beléptem a szobába" mondta miután visszatért. "Ezentúl egyetlen családtagod sem léphet be ide. "
Három - négy nappal a befektetésem után egyetlen falat ételt vagy egyetlen korty italt se adtak a számba. Tisztában voltam azzal, hogy az én esetemben nem volt joguk beavatkozni, tehát hagytak engem éhenhalni. Mindenki szemében bűnös voltam. Tudtam, hogy amiatt tartottak a kórházban, mert így anélkül halhattam meg, hogy még több bajt okozok a családom és a falum számára. Hussein elvégezte a feladatát: engedett lángokban elrohanni.
Egyik éjjel furcsa , késszúrásszerű fájdalmat éreztem a hasamban. Valami furát éreztem a lábam között. Először nem mértem fel, hogy a gyermekemet hoztam a világra. Az orvos, hallva a sírásomat, a szobába lépett, fölém hajolt és elvitte a csecsemőt, anélkül hogy nekem megmutatta volna.
Később azt mondta, hogy hat hónaposan szültem egy fiúgyermeket, életben maradt és gondozzák. Foszlányokban hallottam a szavait, a füleim el voltak égve és szörnyen fájtak.
Ezen lidérc közepén, valaki a szobába nyitott. Végigsiklott egy kéz az arcom fölött, anélkül hogy megérintené. Egy sajátos hangsúlyú női hang arabúl szólt hozzám : "Segíteni fogok neked, érted ?" Igennel válaszoltam, anélkül hogy elhittem volna amit mond. Szörnyen kényelmetlenül éreztem magam abban az ágyban, mindenki megvetésének én voltam a tárgya, nem értettem hogy miért is akarna bárki segíteni rajtam. Igent mondtam annak a nőnek, holott nem tudtam, ki volt.
Második életem Európában kezdődött el, az 197o-es évek végén, egy nemzetközi reptéren. Függöny mögé zárva utaztam Európába, a testem szaga annyira zavarta az utasokat hogy protestálásba kezdtek. Azonban, egy bölcsőben magam mellett tudtam Marouan-t, a fiamat. Egy árvaházban találtam rá, ahová a kórház küldte őt, arra szamítva hogy én meghalok.
Egy humanitárius szervezetnek dolgozó nő, Jacqueline, talált rá. Meggyőzte a szüleimet hogy máshová akar elvinni hogy meghaljak. Apám, mint később megtudtam, megígérte neki, hogy soha nem látnak viszont: " Soha többé!" Azt terjesztették a faluban, hogy meghaltam, hogy tisztára mossák a becsületüket a falu előtt.
Jacqueline egy súlyosan égett osztályra vitt engem egy svájci kórházba. Aznap, ahogy megérkeztünk, sürgősségi műtétet végeztek rajtam, mely lehetővé vált hogy felszabadítsák az államat a mellkasomról. Hosszú hónapokig kezelték a sebeimet, összesen 24 műtéten estem át. A lábaim, amik nem égtek el, szolgáltak bőrrel az operációkhoz.
Előre a karjaim úgy lógtak az oldalamon, akár egy játék baba karjai, de az orvosok kiegyenesítették őket, megtanultam lábra állni, sétálni a kórház folyosójain és elkezdtem mozgatni a karjaimat.
Most Európában élek, egy jó ember, Antonio, feleségeként és van két lánygyermekünk. Amikor Marouan ötéves volt, aláírtam a papírokat, hogy örökbevehessék. Az örökbevevő családdal négy évig éltünk együtt, az ő szülei az enyémek is voltak. Még mindig bűnösnek érzem magam, amiért meghoztam ezt a döntést, de tudtam hogy boldog és ő tudta hogy én életben vagyok. 24 éves voltam, úgy gondoltam, hogy dolgoznom kell az önallóságomért, hogy végre felnőttként élhessem az életem. Nem lettem volna képes őt egyedöl felnevelni.
Még mindig muszlim vagyok de megtartottam néhány szokást a falumból. Ha valaki azt kifogásolja bennem hogy túlságosan kritikus vagyok a muszlim vallással kapsolatban, próbálom megértetni velük, amit eddig nem értettek meg. Anyám rendszeresen veszekedett a szomszédainkkal, köveket dobált rájuk és a hajukat cibálta ki. A nők mindig a hajra mennek.
Évente több, mint 6000 "becsület-gyilkosság "-ot visznek véghez, Nyugat-Bankban, Törökországban, Irán-ban, Irak-ban, Yemen-ben, Indiában és Pakisztánban. Pakisztánban ezen szokás a nemzeti kultúra részeként van nyilván tartva. Jordániában, ha egy férfi dühében megöli a feleségét, bírói kegyelemben részesül, ugyanez a szabály érvényes azon férfiakra, akik hűtlenség gyanúja miatt ölik meg feleségüket. Egyre elterjedtebb azon esetek száma, ahol a családok fejvadászokat bérelnek, tehát azon nők akiknek sikerül elszökniük, bujdosásra vannak ítélve.
Azóta sok ilyen nővel találkoztam. Egy fiatal lánynak nincsenek lábai, két férfi megkötözte és a vonat útjába hurcolták. Egy szintén elrettentő eset, mikor egy lányt az apja és a bátyja leszúrt és a kukába dobott. Egy nőt az anyja és öccse az ablakon lökték ki, és most le van bénulva.
Nem találkoztam még olyan nővel, aki hasonló szörnyűséget túlélt volna, ugyanis tudomásom szerint az összes hasonló eset halálos kimenetelű volt.
Fordította: Simon Bíborka |
